+ 1922. a híres-hírhedt madridi diákotthon, a nagybetűs egyetemi kolesz, ahol mindenki addig maradhat (a papa pénzén) ameddig csak akar, és a rovarkutató szakról rugalmas a váltás filozófiára, ami később logikusan vezethet világhírű filmes karrierhez. Luis Bunuel (Matthew McNulty) szobájából üvölt a dzsessz, fogy a grog, és Federico García Lorca (Javier Beltrán) legújabb (zseniális) műveinek konstruktív leszarozása mellett dübörögve érlelődik egy elképesztően tehetséges, felforgató művésznemzedék. A különc festőzseni, Salvador Dali (Robert Pattinson) tizennyolc évesen csöppen szintén nem átlagos pajtásai körébe, és idővel sikeresen ráérez a brillantinnal hátranyalt frizura, és a városi bordélyok sajátos ritmusára.
Forrás: origo
*******************************************************
Nucy firkált 2009.08.29.-én 20 óra 30 perckor

+ Aztán Isten tudja miért, a forgatókönyvíró (Philippa Goslett) úgy dönt, hogy a három már önmagában is izgalmas és összetett jellem hol viharos, hol költőien szép, élettől lüktető barátságát egy romantikus, szirupos, hegyoldalról szembeszélben lebiciklizős nyáltengerré redukálja. Na persze már a Dali és Lorca közötti első találkozások ábrázolása után sejthettük volna, hogy mire megy ki a játék, hiszen olyan nagyon kitartóan meresztgették egymásra a szemüket (ebben a kategóriában Pattinson verhetetlen). Csak hát az első tíz percben még remél a hülye néző, mert megérzi a helyzetben, és a kapcsolatokban rejlő, kibontásért ordító hihetetlen dinamikát, pláne, ha találkozott már a három művész valamelyikének önéletrajzával. Ezek ugyanis több filmre elegendő szellemes anekdotáikkal, és kiszámíthatatlan fordulataikkal szinte szétrobbannak az energiától.



+ Sajnos Paul Morrison rendező készséggel asszisztál romantikus lelkű forgatókönyvírója (feltételezésekre alapozott) agyszüleményéhez, és a szerelmi vonal erőltetésével egy végletekig sematizált, beszűkült, ritmustalan masszát gyúr az ígéretes alapanyagból. Ide-oda hajigált, aránytalanul hosszú, vagy épp rövid részletekkel zsúfolják az amúgy is széteső, válogatott neurózisokkal tűzdelt, traumatikus szexjelenetekkel terhelt filmet. Esetleg Lorca az andalúziai cigányok énekét hallgatja, vagy saját költeményeit suttogja a (gyönyörűen fényképezett) spanyol tájba, hogy a pedagógusok se elégedetlenkedjenek.
+ A nagy kavalkádban a karaktereket éri a legfájdalmasabb csonkolás, akik dühítően semmilyenre, vagy egydimenziósra sikerülnek, és beszéd helyett rendszeresen kinyilatkoztatnak. Bunuel figurája a túlfűtött partikirálytól a homofób girnyó felé tart, de érdemben az égvilágon semmit sem tudunk meg róla. Pattinson Dalija a legkevésbé sem vibrál, pedig az extravagancia, az önimádat, az elvetemültség, és a félénkség nem akármilyen tárházából lenne mit kiaknázni. De ez a Dali nem merész, egyszerűen csak részegen nagy a pofája, aztán szerelmes lesz Lorcába, és végül Gala mellett kigúvasztja a szemeit. A hiányzó jellemrajzot a zsabós blúzos, bubi frizura, és a pödört cerka bajusz hivatott pótolni. Pattinson tompa, és zsibbadt, alakítása néhol már paródiába fordul, és a film vége felé harminckét éves Daliként határozottan hiteltelen. Nem kérdés, hogy a forgatókönyv, és a rendezés nem hagyja élni a figurákat, sőt az alkotóknak feltehetőleg halvány fogalmuk sincs róla, hogy kit helyezzenek a cselekmény középpontjába, mégsem lehet kizárólag rájuk kenni a színészi játék hiányosságait. Javier Beltrán Lorcája jól példázza ezt, aki ha nagyobb teret kap, finom eleganciájával és érzékenységével mindenkit lejátszik a csapatból.
+ Szomorú, hogy az a néhány, egészen filmszerűre komponált jelenet (holdbéli csónakos, fényekkel játszó éjszakai romantikázás, meztelen-hoppá- Robert Pattinsonnal) és a finom, vizuális világ sem elegendő ahhoz, hogy ne Az andalúziai kutyá-ból bevágott jelenetek legyenek az egész film magasan legemlékezetesebb momentumai. Hajaj, mit szólna ehhez Bunuel, aki annak idején lazán szentimentalista szemétnek nevezte Lorca korszakalkotó műveit.